Történt ugyanis, hogy október 19.-én béna voltam, egy viztocsán megcsúsztam a szobában és majdnem kitörtem a nyakamat. A balesetkor hatalmas reccsenést hallottam a bal térdem felől, gondoltam hogy valami nagy baj történhetett.
Majdnem 10 percig ültem a földön,amikor is a segítségemre sietett a párom. Szegény,jobban meg volt ijedve mint én.A nagy ijedségben annyit kérdezett tőlem:
- A baba jól van?
-Na kössz. Én is jól vagyok,csak a térdem törhetett el.-válaszoltam neki sírógörccsel küszködve.
Nem igaz hogy ilyen béna vagyok, az elmúlt 5 hónapban másodszor történik velem ugyanez.És mind a két baleset 3000kmre az otthonomtól. Nagy nehezen, üvöltve felálltam,de egy lépést sem tudtam tenni. Az ágyhoz ugráltam,elhelyezkedtem valahogyan,s próbáltam lelkierőt tölteni magamba, mivel a harmadik emeleten voltam,egy 49 fokos csigalépcső és egy 30as normál lépcső leküzdése volt még hátra ahhoz,hogy valahogy taxiba vergődve eljussak az orvosunkhoz. Iszonyatos fájdalmak közepette küzdöttem le a 20 métert a lépcsőig, ahol hátsófélen csúszva jutottam egyre lejebb. Könnyek potyogtak az arcomon,de erős legény vagyok, és végülis, negyedóra alatt leküzdöttem az akadályt és lejutottam a földszintre. A párom felhivta az orvost, aki közölte, csak 4 óra után tud fogadni minket,mert rengetegen várnak a rendelőben. Előjegyzésbe vett engem- ez kicsit megnyugvással töltött el. És miért mentem magánorvoshoz? Mert Marokkóban nincs biztositásunk, nekünk, európai uniós állampolgároknak,és teljesen mindegy (illetve nem) hogy hová megyünk, állami kórházba vagy magánorvoshoz: igy is ugy is ugyanannyit kell fizetnünk az ellátásért. Munkám során megfordultam már állami kórház sebészetén, szörnyűlködve láttam, hogy 2,5 (!) cm mély,vérző sebű fiatalember már 3 órája várt csak arra hogy valaki egyáltalán ránézzen. Ugyanígy járt az a szerencsétlen kisfiú is,akit az utcán késeltek meg egy csomag papirzsebkendő áráért.
Na ,úgy döntöttem, ha már fizetnem kell, fizessek rendes ellátásért, ezért mentem Buharras doktorhoz,aki Tangierban nagy tiszteletnek örvend. A megbeszéltek alapján,könnyezve jutottam el a rendelőjébe, leküzdöttem azt a pár lépcsőfokot ami a rendelőjéhez vezetett ,bejelentkeztünk,és fél óra múlva már el is küldött engem röntgenre.
Mivel 7-8 hetes terhes voltam, ő nem vállalta a röntgent, elküldött a radiologiára, ami ujabb kocsikázást jelentett,mert a város egy másik végében található a radiológia. Egészen este 6ig vártunk,hogy valaki hozzánk szóljon,majd amikor sorra kerültem,2 perc alatt rámadták a 10kgos hacukát,össze-vissza forgatták a gép alatt a lábamat,majd ujabb fél óra múlva kész lett a lelet és a számla is. Kocsiba "ugrottunk" és vágtattunk vissza Buharras doktorhoz,akinek a rendelési idejéből már csak fél óra volt hátra,de a rendelő még mindig zsúfolt volt. Az aszisztensek azonnal bevezettek az orvoshoz,aki megállapitotta a röntgen alapján,hogy szépen eltört a térdcsontom,és erre pedig gipsz kell. A férjemet elküldtem a bankautómatához pénzt kivenni,mert a röntgenen otthagytunk 30 eurot, itt pedig 100€-t kértek az ellátásért. Az orvos váltig állitotta,hogy ebben a gipszben könnyebben fogok tudni mozogni, igaz fekvőgipsz,és könnyitett, de csak nyugi. A kontroll 21 nap múlva volt esedékes,ekkor kivánta eltávolitani orvosunk a gipszet, az ujabb röntgenen múlt volna hogy mennyi időre kapom vissza a gipszemet.
közben a párom azzal tért vissza hogy elfelejtette a PIN kódot,és irjam le neki,bezzeg azt nem emlitette hogy 2szer vagy 3szor próbálkozott.És hiába volt jó a következő alkalommal a PIN, az automata beszivta a kártyánkat. Ideges voltam a gipsz miatt, a kártya miatt,na meg hogy csak a felét tudtuk kifizetni a költségnek. másnap otthonról keleltt küldenie a lányomnak pénzt westerunionon keresztül (jó nagy kezelési költséggel) ,mert a kártyát csak harmadnapra adtak ki. a bank.
Hazaérve nem tudtam elérni a biztositót, azt mondták,nem hallanak,igy emailt irtam nekik,mi történt velem, mikor és hol tudnak elérni. Egy órán belül fel is hivott a biztosítótól Csengeri Orsolya nevezetű hölgy,aki felvett minden adatot,és megigérte hogy később visszahiv. Később már Kapcsos Gábor jelentkezett,aki ujabb egyeztetések után szinte majdnem minden nap hivott: hogy érzem magam, milyen az orvosi ellátás... illetve a hazaszállittatásomról beszéltünk. Nekem volt jegyem hazafelé november 3.-ára, illetve csak Madridig,mert onnan a téli menetrend miatt sehogyan sem akart összejönni a hazafelé út. De aztán megegyeztünk,hogy november 10.-én kell kontrollra mennem Buharras dokihoz,addig ne mozduljak,és annak a kontrollvizsgálatnak az eredményétől függ majd,mikor tudok hazajönni.
De ahogy szokták mondani, ember tervez,Isten végez- a férjem megkapta a turista vizumát, igy haza tudott kisérni engem. Gáborral egyeztetve igy maradtunk a november 3.ánál, amikorra is én megvettem a páromnak a repülőjegyét. A nagyobb gondot az jelentette, hogy aznap nem volt Madridból Budapestre járat. Két lehetőség maradt: november 6.-áig maradunk Madridba, vagy a másnapi 8:30as MAlév géppel megyünk haza.Miután a családdal akartunk lenni minél hamarabb, maradt a Malév-es verzió. Lett foglalva extra seat is,igy nem volt más hátra,be kellett szerezni az orvostól egy igazolást, hogy utazásra alkalmas vagyok. Mindez november 2.-án délután történt,a gépünk meg november 3.-án 13:50kor indult. Gyors pakolás,vásárlás,a férjem még este 22:30ig dolgozott,aztán próbáltunk elaludni,e a férjem nagyon izgatott volt az első repülése miatt: A taxit Gáborék reggel 9:45-re rendelték. Halál pontosan meg is érkezett, ráadásul a sofőrt is ismertük.Baromi kényelmetlenül utaztam a repülőtérre,de egy szót sem szóltam,mert örültem hogy hazafelé utazom, a gyerekeimhez, a férjemmel. A srácoknak dirrekt nem mondtuk el,hogy apa is jön,meglepetésnek szántuk.
Kiérvén a reptérre,egyből megkérdeztük,hogy hol lehet bejelenteni hogy gipsszel utazom,illetve hol lehet emergency segitséget kérni. A check-in pultnál,volt a válasz. Na a nyitásig még volt másfél óránk,addig ültünk egy helyben. Amikor kinyitott a pult,mutattuk az orvosi engedélyt,jött egy kolegina,aki akadékoskodott egy sort,hogy hogyan fogok ugy utazni fekvőgipsszel,hogy nem tudom hajlitani a térdemnél a lábam. Hivta is a főnököt, aki rossz angolsággal közölte,hogy bizony toloszék kell és extra seat-ot kell rendelni. A férjem majd meg halt ijedtében,amikor meglátott toloszékben ahogy a ryanair-es pulthoz tolnak. Az ott ülő hölgy közölte,hogy 300€ azonnali kifizetésével lehet extra ülőhelyet vásárolni. Hát a francot fogok én fizetni ennyit. Felálltam a székből és elbattyogtam nagy nehezen az útlevél ellenőrzéshez. Először megkérdezték mennyi eurót akarunk kivinni az országból,majd odaállhattunk a biztonsági ellenőrzéshez.
Aki volt már Tanger repterén az tudja,hogy kér sor van: férfi és női. A páromnál volt az övtáska, abból kivettem az útlevelemet és elsántikáltam a női szakaszhoz. Mind a két táska a férjemnél volt,igy ezzel nem kellett bajlódnom.Nem sipoltam be, de mégis megállitottak. Átmotozott a csajszi, aztán észrevette a gipszemet- kis konzultálás a másik nőcivel- aztán félrehivtak egy fülkébe ,hogy megállapitsa a csaj hogy nem rejtettem e el valamit a gipszemben. Mondanom sem kell,hogy a sok járkálástól háromszorosára dagadt az egész lábam,és egy tű sem fért volna a gipszben. Ez nem volt elég nekik, azt mondták át kell világitani röntgennel a gipszemet vagy le kell venni.
-A röntgenbe nem egyezem bele,mert terhes vagyok, -mutattam az erről szóló igazolást,- ha pedig leveszitek a gipszemet, akkor ugyanilyet kérek vissza, ugyanis 100 euro fölött volt az ára, amit saját zsebből fizettem.
Lett nagy tanakodás, majd ujra átlapozták az útlevelemet- aztán sohajtottak és elengedtek. Eközben a férjemet faggatták a vámosok. Kiderült ugyanis,hogy az övtáskában két pénztárca van,amiből az egyik nem az övé.Faggatták kié. Ő váltig állitotta,hogy a feleségéé, aki az előbb még itt volt, de nem tudja most hol van. Ekkor léptem ki a függöny mögül. Szegénykém nagyot sóhajtott,és mutatta: itt van. A félreértéseket kimagyaráztuk, aztán leültünk, vártuk a repülőgépünket. Közben anyósom percenként ránk telefonált, hol járunk. Negyed óra nem telt bele, jött a kisfőnök és közölte velem, extra ülőhely vásárlása nélkül, a Ryanair meg fogja tagadni az utazásomat. És hogy nyomatékot szerezzen szavainak elém hozta a nagyfőnököt is.
Meg kellett nyugtatnom őket, hogy nem ez az első utazásom gipsszel, közöltem, én bizony nem fogok 300eurot fizetni egy nyavajás plusz székért, ráadásul Madridban várnak, ahol repülőt cserélünk és annak a repülőjegynek nem 300 és nem is 1000 euró volt az ára kettőnknek. Asszem ez hatott, de 100szor megkérdezték hogy biztos hogy tudok utazni? Felvettem nyájas mosolyomat, pedig legszivesebben földbe döngöltem volna őket és elmondtam, elég biztos vagyok a dolgomban.
Az elsők között akartunk felszállni a gépre...ezért már jóelőre sorba álltunk a boardingnál. Persze, mikor ha nem most késik a gép, több mint 35 percet.De fogcsikorgatva tűrtem a kinjaimat. A páromnak szóltam,hogy a hátsó lépcsőnél menjen fel,foglalja le a 30 DEF székeket nekünk.Amikor én battyogtam fel a lépcsőn,a stewardesnek köszöntem,hogy "good evening,Veronica", igy nem a lábammal,hanem velem volt elfoglalva. Gyorsan leültem a székembe, a másik ülés alatt kényelmesen elhelyeztem a lábamat és rátettem a kabátomat. Életem egyik legszörnyűbb útja volt, már félúton annyira rosszul voltam,hogy legszivesebben visszafordultam volna. Nagyon nagy vihar volt,turbolenciákkal. Néha zuhantunk pár száz métert... Alig vártam hogy leszálljunk. Ez volt az 1757. repülőutam, a férjemnek az első- és én voltam rosszul. Persze türelmetlen voltam a gipsz miatt, ideges,hogy be fogják e őt engedni a schengeni övezetbe, elég lesz e a nála lévő pénz, és a vihar sem tett jót nekem. Végülis 45 perces késéssel landoltunk Madridban: A gépről csak nagy nehezen tudtam lesántikálni. Lefelé a stewardess megkérdezte:
-Gipsszel utazott? Nekünk erről senki nem szólt.
Hát nem is, örültem hogy el tudtam titikolni. A franc adott volna ki 300€-t egy extra ülőhelyért.A buszról leszállva párom egyből lefényképezte a nagy boeing gépet ami Argentinából érkezett,aztán gyorsan beálltunk az útlevélellenőrzéses sorba: Vagy 3percig nézegették a férjem vizumát,kapargatták a matricát,de aztán belekerült a pecsét az útlevelébe és mehettünk Isten (Allah) hírével.
Szegény taxisofőr aki várt ránk a madridi reptéren,másfél órát volt kénytelen szobrozni miattunk. Megkért minket hogy 2 percig várjunk,mert ki kell fizetnie a parkolást.Amikor visszajött elmondta hogy nem az ajtóban állt meg,mert ott csak a fizetős taxisok állhatnak,hanem távolabb az autókölcsönzők parkolójának háta mögé.Elrettentem, mivel tudtam,hogy addig legalább 700-800 métert kell gyalogolni,ráadásul aznap végig esett az eső, tehát vizes tócsákat kell kerülgetnem. Nagy nehézségek árán,baromi lassan sikerült eljutnom a kocsiig, a gipszem talpa csupa viz lett,de nem bántam,mert ágyra vágytam minél hamarabb.
Az Axor Bajaras Hotelnél kitett a sofőr és elmondta,holnap reggel 6:00kor itt lesz értünk a kollégája. Elköszöntünk,majd bementünk a hotelba. Rögtön tudtam hogy nem itt van foglalásunk,hanem az Axor Feriában, ami közvetlen e mellett van: Újabb gyaloglás, 150 méter.Bejelentkeztünk, a szobánk az 5.emeleten volt. Elcsattogtam a liftig,majd onnan újabb 100méter megtétele után .kicsit bajlódva a szobaajtó kártyájával,végre kinyilt az ajtó,,,én meg leültem és felpócoltam a lábamat. Csillagokat láttam egy ideig,de aztán erőt vettem magamon,levetettem a cuccaimat,gyors forró zuhany után, a szoba hajszárítójával elkezdte a férjem száritani a gipszemet. Majd megfagytam a vizes gipszben, attól féltem újabb sorcsapásként felfázom az út során. Eközben a barátaink kerestek telefonon,hogy értünk jönnek és elvisznek vacsorázni. Nem mentünk mi sehová,már alig vártam hogy egy jót aludjak. A portástól kértünk egy telefonszámot,ahol pizzát lehet rendelni, és felhivta a párom őket. Kerek 7 perc 38 mp-ig tartott a telefonbeszélgetés, (percenként 3 és fél €), de megigérték, 40 percen belül a szobánkban a rendelt pizza,gyros és sült krumpli. Ekkor 18:35 volt. Kb. 22:30ig vártuk a pizzát,s mivel nem volt kajánk, még Marokkóban az ajándékként megvásárolt kekszet majszoltuk el. Párom azonnal elaludt, én meg még hajnal 2kor is Gordon Rampseyt bámultam a tvben,mivel a szobában 26fok volt és egyszerűen képtelen voltam ilyen melegben aludni. Bezzeg a párom,az afrikai vérével jót szunyált.
Hajnalban felkeltünk,gyors zuhany után lecsattogtunk a hallba, de taxi az sehol nem volt. Fél 7 előtt 2perccel érkezett meg,de még igy sok időnk volt a reptéren. A páromnak mindent megmutattam, mivel hazafelé egyedül fog utazni: Kiváncsi voltam,megtalálja-e a 6 tábla egyikén a járatunkat. Elsőre nem sikerült,de aztán minden Ok volt. mehettünk csekkolni a 880as deskhez. Jó nagy sor állt a 3 pultnál,tele magyarral, de egyik sem mondta volna,hogy sorry ,gyere elém,mert látom,sántikálsz. Mintegy 20 perces várakozás után kerültünk sorra, ahol közölték velem, igen, nekem is és a páromnak is rendelve lett extra ülöhely. Na már most nekem minek?-kérdezte a párom. De nem volt mit tenni, feladtuk a csomagokat, átvettük a jegyeket és "futottunk" a mekibe reggelizni. Még jó óránk volt a boarding kapu zárásáig, igy nyugodtan falatoztunk. Aztán a biztonsági kapunál az ellenőr előre engedett,igy nem kellett kivárni a sorunkat. Hamar átjutottunk a biztonsági kapun,persze jó férfi szokás szerint a párom zsebe tele volt aprópénzzel, tárcával,telefonnal. És az öve is lassan jött ki a helyéről. Háromnegyed 8kor kicsit siettettem már,mivel negyed óránk volt még a kapu zárásig, és a H kapu -normális körülmények között- 8 percnyire volt. H27ről indultunk,tehát az még messzebb található. Én pedig sántikálok. DE mellettünk elhaladt a boardingos srác,és elmondta nem kell "rohanni" ,meg fognak várni minket. Amikor a kapuhoz értünk akkor érkezett meg a gép személyzete, igy kényelmesen leültem egy székre. Ketten voltunk "bénák" a gépen, igy mi mehettünk elsőként fel a fedélzetre. Csövön állt a gép,igy nem kellett buszocskázni. Érdekes volt azt látni,hogy az összes stewardess 40-45 közeli volt , mig a fapados gépeken csak fiatal lánykákat dolgoztatnak. A majdnem 3 órás út hamar elszállt. Bár az egyik stewardess aznap nem volt elemében, csapkodott, félvállról válaszolt. Amikor megkérdeztem,hogy a szendvicsben milyen szalámi van, sertés vagy csirke,mert a férjem nem ehet akármit, édesen közölte:
-Ott a cimke, ha tudnak spanyolul olvassák el. De egyszerűbb ha csak sima sajtosat eszik.- és a férjem ölébe dobta a sajtos szendvicset.
Nagyon szépen landoltunk Ferihegy 2A-n,majd a csomagokra vártunk vagy 20 percet. A váróban már tülkön ült a két mentős srác,aki 2 óra alatt hazafuvarozott minket.
Beszámolóm végén meg kell köszönjem a biztosítómnak illetve két munkatársának -Orsolyának és Gábornak- a segítségét. Le a kalappal előttük. Nagyon köszönök mindent!!!
Home sweet home.
Pénteken 13:40 körül értem ki a T1-re. Meglepődve vettem észre,hogy eltűntek a repüléstörténeti (vagy milyen) fotokiállitás részei,és a helyét piros szalagok kigyozó sora váltotta fel. Mivel még két órám volt a gépem indulásáig,felmentem az emeletre. Úgy döntöttem,hogy elég lesz fél 3felé becaplatni a várakozó terminálba. Mire felócsudtam,már kigyózott a sor a hallban,így gyorsan beálltam a sorba. Elég gyorsan haladt a menet, legalábbis a repülőjegy megtekintéséig.Onnantól kettévált a sor- én beálltam a jobbra felé irányuló sorba.Rossz választás volt,megszívtam rendesen. Ugyanis ezen az oldalon mennek be a személyzetisek, a kisgyerekesek és a késők. Tehát, mindenkinek javaslom,hogy ha rövidebbnek is néz ki a jobb oldali sor, a bal oldali a gyorsabban haladó. Az előttem lévő srác bőröndjéből kikapták a turó rudikat,de én rutinos voltam, betettem a guruimat egy zacseszba,beraktam a rekeszbe,viszont a tusfürdőm és a deom benne maradt a bőröndömben és úgy mentem át a biztonsági kapun. A farmerom gombja besípolt és egy szőke rövidhajú hölgy átvizsgált. Mondtam is neki,hogy ez a vizsgálat semmi a Stansteden történő mélyrehatoló vizsgálathoz képest. Az egyik átvizsgáló hölgy félreérthetett,mert mondta nekem,hogy sajnos ez kötelező. Erre megmagyaráztam neki,hogy semmi kivetnivalót nem találok ebben,sőt... örül is az ember neki..mégis csak a biztonság az első. Mire beértem a terminálba,már javában folyt a beszállitás. A srácnak mutattam,hogy nézd ,kisöcsém,nekem megmaradtam a turórudeszek,a tiédet meg most majszolják a biztonságiak. Átkozodott egy csöppet ,annyira megsajnáltam a srácot, amikor előadta,hogy a spanyolhonban élő barátja kérte meg rá,vigyen neki párat a kedvencéből,mert odakint nem lehet kapni. Kapott tőlem két gurut,ezzel egy életre leköteleztem :)
A boardingos lányok többször is emlitették,hogy csak 1 kézipogyó lehet mindenkinél és hogy bele kell férnie a méretezőbe. Egy a baj,hogy a szaványbőrönd a kereke miatt a wizz air-es keretezőbe nem mennek bele,mivel fektetve kell belehelyezni a bőröndöket. 
Még jó hogy hátra szálltam,mivel Madridban az a szokás,hogy nem engednek ki a csövön elől,csak hátul nyitnak ajtót.Buszozás után,rohantam a metrohoz,megvettem a jegyet és a suplimentot 2€-ért és irány a buszpályaudvar. Még jó hogy ismerem a várost,így nem került csak 43 percembe hogy átmenjek a buszpályaudvarra. örültem,mint majom a farkának,hogy elérem a 21:00kor induló buszt is és azzal nyugodtan el fogom érni a 7:00kor induló első -a Balearia társaság- kompot. De hát mint tudjuk: ember tervez,Isten végez: nem volt egy szabad hely sem ,sem a 21:00 ,sem a 22:00-s buszon,az éjféli járatra kaptam jegyet 28,63€-ért. Mindenesetre lementem a 40-es kocsiálláshoz,hátha akad majd egy szabad hely. Az első meglepetés akkor ért,amikor 4 busz állt egymás mellett és mindegyikre az volt írva: Algeciras. A második meglepetés a 300 marokkói, voltakik mint a birkák,próbáltak feltolakodni a buszokra.Sajnos egy szabad hely sem volt,így vártam egy órát a 22:00-i buszokra. A jelenet ugyanigy megismétlődött, sehol egy szabad hely. Egyik nénikének volt jegye,de mivel 10 csomagja volt,nem fér már el a csomagtartóban. Na azt a kiabálást,amit a buszvezető és a néni leművelt.zengett a pályaudvar. 
Kétségbe voltam esve,mivel 2 órát kellett várnom a buszomra.hideg volt, fáztam,éhes voltam,akárcsak kis Vuk,és persze paráztam,hogy vajon melyik hajót érem majd el. Közben megimerkedtem Alival,aki Ceutába tartott sok barátjával együtt. Rendes volt,mert megosztotta velem a szendvicsét és kávét is vett nekem,amit vissza kellett hogy utasítsak,mert én nem kávézom. De jól esett a kedvessége.Végre felszálltam a buszra és elkezdődött a 9 és egynegyewdórás buszocskázás Algecirasba. Fél kettő felé megálltunk Ambsador település benzinkútjánál. Mindenki elvégezte a dolgát.Én vettem egy csokis fánkot (isteni finom volt) 1,80€-ért,megosztottam Alival,aztán rohantunk a buszhoz,nehogy itt hagyjon minket. Mivel még mindig nem tudok buszon aludni ,végigszenvedtem az utat.A mellettem ülő srác és még sokan leszálltak Malagában,igy onnantól kezdve kényelmesebb volt az utazás.
Ráadásul kezdett virradni,és én nézhettem azt a gyönyörű tájat,amin keresztül vezetett az út Algecirasba. Végig a tengerparton mentünk,La Linea de la Concepcion nevezetű településen vezetett át az utunk,amikor is megláttam a Gibraltárt.
Akkor és ott fogadtam meg,hogy ide vissza fogunk jönni a családdal és több időt fogunk eltölteni itt. Reggel 9:07kor értünk Algeciras kikötőjébe,én meg rohantam az épületbe és kerestem,hogy melyik a legközelebbi hajó le Tangier MED-be. Eredetileg Frs-sel akartam menni úgy hogy Algecirasból átmegyek a társaság ingyen buszával Tarifába,és a régi kikötőbe hajózom,de busz nem volt. Így az Euroferry-re esett a választásom,ami 09:30kor indult,megvettem 35€-ért a jegyet.Gondoltam, vígan van még időm elérni a hajót. Felmentem az emeletre,az ablakon keresztül elvettem a beszállókártyámat és siettem az útlevélellenőrzéshez. Majdnem szívinkfartust kaptam,amikor megláttam a majd 200 embert a 4 ablaknál.12 percem volt a hajó indulásáig.Kezdtem kétségbeesni.Aztán beálltam az Eu Citizenes ablakhoz,ahol 35-40 emberke állt előttem,persze mondanom sem kell,hogy egy kivételével mindnél marokkói útlevél volt. Elővettem hát nyájas mosolyomat és gyér marokkói arab nyelvtudásomat és mindenkit elküldtem a picsbe...
Aztán csak egyre másra szaporodtak meg előttem a srácok. Hoppsz,mondom ezt nem kellene annyiban hagynom, és a közvetlen előttem álló srácnak megkopogtattam a vállát és szépen elmondtam neki,hogy jó lenne ha nem engedne minden jöttmentet maga elé. AMikor már a negyedik emberke hozta neki az útlevelet,hogy pecsételtesse le, kicsit komorabbá váltam,és szóltam a manusznak,hogy "Sma7li ",de a sor vége hátul van,akár be is állhat oda. Nézett rám,mint ürü az új kapura és mosolyogva elmondta nekem,hogy én csak egy nőci vagyok és hogy kussolhato. Ha nem tudom ,éppen egy olyan ország felé tartok,ahol a nőknek nem sok mondanivalója lehet. Elkezdődött egy szócsata közöttünk,gondolkoztam azon is hogy pofán vágom,de ők kicsit többen voltak mint én egymagam- így csak annyit mondtam az úriembernek,hogy lehet hogy nem tudok annyit mint ő Marokkóról,viszont tudom mi az hogy emberi jogok és az egyaránt vonatkozik Kambodzsára,mint Japánra. 
De éppen fel is hívhatom a férjemet hogy egy rendőr kiséretében várjon a kikötőben és nyugodtan,nyugati módon megbeszélhetjük a yard előtt a mi kis nézeteltérésünket. Ekkor kiváncsian rám nézett és megkérdezte tőlem,hogy én egy honfitársa felesége vagyok? A válaszom hatott,mert megfogta a könykömet,és a sor elejére vitt. A police controllos időközben fültanuja volt a beszélgetésünknek és amikor bepecsételte az útlevelembe a vizumot,gratulált nekem. Dunsztom sincs ki ellen "nyertem" szócsatát,biztos nagy ember lehetett,mert a sor úgy nyilt meg előtte,mint Mózes előtt a Vörös tenger. Végülis 10:13kor a hajó kapitányának elege lett a várakozásból és majd egy órás késéssel elindultunk 35 perces utunkra,ami kereken egy óra lett. A hajóról lekászálódva egy busz várt,ami felvitt a kikötő épületébe. Az egész új kikötő 
egy most épülő komplexum. nem tudom kinek volt ez az ötlete,hogy ide az Isten háta mögé jöjjenek a személyhajók,de nagy marha volt az biztos.Mivel 55 km-re van Tangier városától. gyorsan pénzt váltottam és kimentem az épületből. Egy srác rámakaszkodot,hogy menjek taxival. Csak 25€. Elmondtam neki,hogy ne nézzen madárnak,éppen a legközelebbi vasútállomásra tartok,ami innen 1 km,onnan megy 13:35kor a vonat Tangierbe,a jegy ára meg 15 Dh,vagyis majdnem másfél €. A férjem egyébként is a vasútállomáson vár engem. Aztán megérkezett egy CTM busz.
Mindenki megrohamozta. Én gyorsan belöktem a bőröndöet alulra és próbáltam megtudakolni,hogy hol kell jegyet venni a buszra. Sehol, volt a válasz,mivel ez Gratis.A buszon volt még 2 szabad hely,levágtam magam. Megtelt a busz,legalább 30an álltak ,amit a sofőr nem nagyon tolerált és elkezdődött egy veszekedés,aminek az lett a vége,hogy a sofőr rendőrt hivott és mindenkit lezavart akinek nem volt ülőhelye. A páromnak irtam egy sms-t,hogy CTM buszpályaudvarra indulok, sétáljon már 2 km-t és várjon ott engem. Végülis 43 perces buszút után megérkeztem Tangier kikötője mellé,a CTM buszpályaudvarra. 1 nap és 2 óra vonat-repülő-busz-hajó-buszút után,hulla fáradtan landoltam a férjem karjai közt és magam sem akartam elhinni,hogy ott vagyok vele.
Az Ünnep egyébként kétnapos. 17.-én az áldozat bemutatása és a boulfáf (zsírba csavart belsőség) sütés volt. 18.-án pedig az anyósom különböző ételeket készitett a húsból. Ennek az ünnepnek a lényege a szegényekkel való osztozás,ezért aznap,aki bekéredzkedett a házba,mindenkinek jutott egy két finom falat. Este pedig elkezdődött a népvándorlás, a rokonok jöttek-mentek. Finomabbnál finomabb sütikkel megrakva érkezett például a nagyi és hozott egy tál finom kuszkuszt is.
A reptérre kiérkezvén majd elakadt a lélegzetem, mivel én már elég régen szálltam fel Pozsonyból és meglepődtem,hogy milyen korszerű és szép lett a reptér.
nem elég hogy késtünk,még lépcső sem volt azonnal, vártunk rá vagy 5percet,gyalogolni kellett 4 percen keresztül a terminálig,majd fel a másodikra, ahol a bitonsági ellenőrzés van.. egy kapu volt nyitva... szóval még ha időben érkezünk sem biztos hogy elértem volna a FEZbe taró gépet
gyors döntést követően, letolakodtam a Santa Justa pályaudvarnál a buszról és felcsattogtam az épületbe.beálltam a pénztárhoz. először sorszámot vettem,mert gőzöm nem volt hogy megy ez. 5 pénztár volt nyitva- háromnál sorszámozás volt, kettőnél nem. én vettem sorszámot is és beálltam egy nemsorszámos sorba. előttem sajnos egy öregember bénázott- aztán 10:53kor végre én is kézhez kaptam a jegyemet (12,85€). nem volt más hátra csak lemenni a 10-es vágányhoz és megvárni a 11kor Cadizba induló vonatot. Maga a szerelvény szép és tiszta volt. a jegyem helyjegyes volt, igy nem kellett aggódnom,hogy le fogok e tudni ülni,igazából nem szerettem volna az 1óra 48 perces utat végigállni. de nem voltak sokan a vonaton.még a telomat és a fényképezőaksit is fel tudtam tölteni,mert minden ülés mellett volt konnektor. a kijelzőn lehetett látni éppen hol vagyunk,mi lesz a következő állomás és hogy mennyi a vonat sebessége. Próbáltam aludni,de a bemondo hangja nem hagyott pihenni,igy elég lassan telt el az idő.12:45-re pontosan Cadiz állomására értünk. ( 
miután odaértem a buszokhoz,nem láttam sehol Comes buszt. Kis kóválygás után,egy ujságostól megkérdeztem,hogy honnan indul a busz Tarifába. Ő mosolygósan közölte,hogy a renfe pályaudvar mellől. Tehát:vissza kellett gyalogolnom a főpályaudvarra, 40fokos hőségben, gurulós bőrönddel.és már csak 30 percem volt az indulásig.nem kis léptekkel indultam vissza,beszaladtam a TI-ba és megkérdeztem az ott ülő hölgyet hogy biztosan a renfe mellől indul e a busz,megnyugtatott hogy igen. 10 percen keresztül "rohantam" a pályaudvarig vissza,majd a pénztárnál megvettem 8,75€-ért a jegyet,ami helyre szólt, a 15ös székre.még 5 perc és indul a busz. de nem indult.várni kellett vagy 15 percet rá. gondoltam, sebaj, Tarifába 15:30ra kell érkeznie a busznak és az én hajóm 17kor indul. a google map szerint nem nagy távolság a buszmegálló és a kikötő közötti távolság.a busz csigalassúsággal közlekedett, rengeteg helyen megállt és aki nem vette meg előre a jegyét,nem szállhatott fel. volt aki hoppon maradt a megállóban. végülis 16:06ra érkeztünk meg a buszmegállóba Tarifába,ahol érzékeny búcsút vettem az Algecirasban élő idős bácsikától,akivel végigbeszéltük az utat. ( 
amikor leszálltam a buszról egy taxis megkérdezte,elvigyen e a portig, illedelmesen visszautasitottam,mekkora luxus lenne odáig taxival mennem.aztán a taxis megmutatta merre kell mennem, itt egyenesen az utca végéig, aztán balra,majd jobbra-de mutatja a tábla is.
cpt: Lorenzo B. cc:Daniel-Andzej,Rafael,Sabrina,Tanja 
A Paddingtonról a 36-os busszal mentünk a Hyde Park Cornerig, ahol kovályogtunk kicsit az aluljáróban,majd úgy döntöttünk,hogy bemegyünk a Hyde Parkba mókusokat keresni,legalábbis addig,amig nem kezd el szakadni az esö. Miután aznapra rossz idöt jósoltak a meteorológusok,múzeumos napot szerveztem. Minden nap reggel elmondtam a lányoknak,hogy mit tervezek aznapra és ha valakinek van valami különleges kérése,adja elö már reggel,mert akkor ugy alakitom a napot. Csak annyi volt aznap a kérés,hogy a Trafalgar Square-n lévő szuvenyireseket ne hagyjuk ki,mert Timi és Martina ott nézett ki magának táskát, Dalma villogós Big Ben-t a szüleinek,mi meg az osztályfönöknek és az igazgatónönek akartunk kis apróságokat venni. Szóval aznapra nem sok mindent terveztem,mert másnap hajnalban kellett hogy elinduljunk a szállobol- a szombati hülye vonatmenetrendnek köszönhetően. Ezért már délután 5 felé terveztem a megérkezést a szállóba,majd ott egy búcsúvacsora elköltése után szigoru alvás következett (volna).
A Hyde-parki mókusetetés megint elnyúlt, elkezdett cseperegni az eső ás mielőtt sz....rá áztunk volna gyorsan buszra szálltunk és elmentünk az Albert Memoriálhoz. Miután esett, ezert a buszmegálló fedettségének védelmében olvastam el,mit kell tudni az emlékműről és a vele szemben lévő Royal Albert Hall-ról. De időközben elállt az eső,és megkértem a lányokat,hogy gyalogoljunk át szépen a szoborhoz. Nem nagyon akartak,de muszáj volt. Majd megint elkezdett ködszerűen esni,igy gyors iramban elsiettünk a Natural History Museumba,ahol ismételten kaptak egy órát a lányok. Javasoltam nekik a dino kiállitást és a bálna élethű mását (ezt most éppen tisztitották). Sok minden egyéb van itt,amit szerintem látni kell,de sajnos megint csak azt kellett látnom,hogy a lányok hátuk közepe sem kivánja a londoni sétát, inkább aludnának a szállóban. Csodák csodájára kicsit többet nézelődtek a múzeumban mint egy óra, majd mielött elindultunk a következő uticélunk felé lefényképezkedtünk a 26 méteres Diplodocus-csontvázzal,ami a hallban található. 
Elég későre járt az idö,igy a Victoria&Albert és a Science Muzeum meglátogatását a következő londoni kirándulásunkra hagytuk. A 74-es busszal megcéloztuk a Harrods Áruházat. Nos, mint köztudott, ide nem nagyon engednek be turistákat, és mi nagyon annak látszottunk, elázva,csatakosan. Az biztos hogy egyikünk sem hasonlitott Victoria Beckhamre. Egy megilletődött biztonsági őr hebegett habogott valamit az ajtóban,aztán úgy döntött mégsem állja utunkat és beengedett-kizárólag azzal az utasitással,hogy maradjunk együtt. Kicsit mozgólépcsőztünk,ide oda járt a fejünk,mikor megkérdeztem lányokat maradjunk-e még? Persze hogy: nem -volt a válasz. Igy felszálltunk egy 9-es buszra és elmentünk az Oxfort Circus-hoz,és sétáltunk egyet a ködszerű esőben a Regent Street és az Oxfort Street forgatagában. Kerestünk a hazaiaknak ajándékokat,de persze semelyik szuvenirárus készlete nem felelt meg a lányok izlésének,igy visszamentünk a Trafalgár Squar-re-és mindenki kedvére vásárolgathatott. Csak később derült ki,hogy Timi mégsem vette meg a táskát amit kinézett magának,mert egy nap alatt kiszeretett belőle.Már jócskán délutánban jártunk,ezért mondtam a lányoknak,hogy miután esik az eső nem érdemes áztatni magunkat,menjünk vissza a szállóba. Mindenki dijazta az ötletet,igy a szokásos útvonalunkon visszatértünk a Hostelbe. A vonaton persze nagy volt a jókedv,hiszen látszott Dalmán,hogy már alig várja,hogy hazafelé tartson. Azt mondta,akkor lesz nyugodt,ha már Miskolcot fogja látni. Innentől kezdve ércelődés céltáblájává vált ,különböző alternativákat találtak ki a lányok miképpen kelljen Dalmának mégis Londonba maradnia. Enikő kitalálta,hogy felhivjuk Dalma nagybátyját és megmondjuk neki,Dalma itt akar maradni. Ő meg az ágyhoz fogja láncolni a lányt. De Dalma akkor sem fogja hagyni magát,és le fogj rágni a bilincset, ha kell még a kezét is,csak hzamehessen végre. Annyit röhögtünk a vonaton és olyan hangosan,hogy mindenki minket bámult és egy idő után ez kezdett kellemetlenné válni.Miután megérkeztünk a szállóba,megkértem a lányokat,hogy amig elmegyek,megveszem a pizzákat ne egyenek semmit,de persze ez falrahányt borsó volt. Fogtam magam és elmentem a közeli nagyáruházba és vettem három jókora pizzát,majd amikor visszacsattogtam a szállóba Eszter megkérte Ali babát,hogy nyissa ki a konyhát,had tudjuk megfőzni a vacsit. Legalább háromszor kellett kérést intézni Alihoz,mire eljutott a tudatáig a kérésünk,és megadta a konyha ajtajának négyjegyű kódját. 
Másfél óra múlva már Stansteden voltunk,kerestünk egy csendes zugot es elkezdödött a pakolászás egyik böröndböl a másikba. Majd fényképeszkedés, reggeli és csomagméretezés következett. Aztán a lányok úgy döntöttek,hogy a még megmaradt fontjaikat a már kinyitott Claire'sben mindenféle hülyeségekre költik. Lassan eljött az idö és elindultunk a biztonsági kapukhoz,ahol kigyózott a sor. Eszter kivételével mindenkinek sikerült átsiklania az ellenőrzésen. Nem tudom mit kerestek illetve mit láttak meg a biztonságiak a böröndben de fullra kipakoltatták,elvettek egy csomo kozmetikumot,holott mindegyik 100 ml alatt volt,mintát vettek a gyerek kezéről,arcárol,a ruhákról,a böröndről. Tiszta horror volt. Majd közölte a hölgy,hogy minden Ok,mehetünk. Innentől kezdve nem volt más hátra csak a csokivásárlás ,pár kilométer megtétele az indulási kapuhoz és a járatunk megérkezéséig a kapu előtti várakozás.
A boardingos kapu előtt Dalma és Timi is bevette a gyogyszerét,majd a gépen Dalma bevett a biztonság kedvéért még egyet. Miután hajnal volt,a gépünk nem érkezett sehonnan,hanem onnan indult Stanstedröl. A steward nagyon ismerös volt, hát persze- Frederico,régi ismerösünk,aki Dalmát rögtön felismerte-és mosolyogva meg is kérdezte töle- "Na,ma jól vagy,kislány? " (ő volt az a steward aki Dalma gyomrából elökandkáló szendvicsmradványait feltakaritotta az első repülés alkalmával) . Egész úton,amikor elhaladt Dalma mellett, mindig ránézett,hogy meggyőződjön Dalma jóllétéröl. De semmi gond nem volt- persze nem is lehetett-mivel hazafelé tartottunk! A lányok ki is találták,hogy Dalma annyira belejött a repülésbe hogy nem is lehet nagykorában más foglalkozása,csak a stewardess-ség! :-). Annak rendje és módja szerint korábban érkeztünk Weeze repterére,és a landolás is nagyon szépre sikeredett,imételten hála M.Philip cpt.-nak. Elég gyorsan átjutottunk az útvonalellenőrzésen. Sajnos egy járatmódositásnak köszönhetöen nem Weezeböl hanem Frankfurt Hahn-ról kellett Pozsonyba repülnünk- igy az aznapra tervezett weeze-i túra elmaradt. Nem volt más hátra csak átutazni fél Németországot hogy elérjük az este fél 8kor induló HHN-BTS járatunkat röpke 10 óra alatt. Más alternativát nem találtam,csak a vonat jöhetett szóba.
Ahhoz hogy vonatozni tudjunk,a reptérről 10 percig buszozni kellett Weeze állomásra. Rendes volt a buszos,mert olyan 35€-s (NRW) csoportos jegyet adott,amivel 5 fő utazhatott és az egész tartományra érvényes volt a vonatra és buszra , a hatodik fönek 16€-ba került mindez. Weezeben felszálltunk a Krefeldbe tartó vonatra és utaztunk 40 percet. 
Ahol átszálltunk egy másik vonatra, ami Kölnbe tartott. Nagyon fáradtak voltunk mindannyian, Enikö,Timi és Martina ráadásul álmosak is voltak de annyira,hogy az egy óra várakozási idöt nem akarták kihasználni Kölnben,igy nem jöttek be velünk a Dómba. 
Sajnos Timi nem csak fáradt volt,hanem a hasa is fájt,mivel este nagyon belakott a vacsibol. De muszáj volt tartani a menetrendet, amit elözö este néztem ki a net-en,mert el kellett érnünk a gépünket.Kölnben újabb jegyet kellett vennünk,mivel Koblenz és Frankfurt -Hahn reptere Rheinland-Pfalz körzetben van,igy az automatából megvettük a 28€-s csoportos jegyet és a hatodik személynek a 20€-sat. A rövid pihenő után 14:42-re értünk Koblenzbe,ahol vártunk egy órát a reptéri 610-es buszra,közben a német fiatalokat néztük elszörnyedve. Hangosak és ittasak voltak,ronda haj,ronda ruha.... Amikor csak lehetett szabadultunk a látványtól,beálltunk a buszmegállóba,ahová meg is érkezett a busz,Dalmának vettünk egy 8,50€-s gyerekjegyet- ö nézett ki a legjobban 12 évesnek-mi meg utaztunk a tartományi jeggyel. Frankfurt Hahn-ra megérkezvén ebéd következett, bár Timi nem sokat evett. 
Gyros és pizza volt teritéken meg egy csomo édesség.Amit már Stansteden is helytelenitettem, söt én biztos voltam benne,hogy a reggeli helyett elfogyasztott savanyú gumicukor és az energiaital tette be Timi gyomrának a kaput. A londoni Hostelben elkészitett szendvicseket persze nem ették meg egészen és többsége a kukában landolt. Hahnban is sikerült gyorsan átjutni a biztonsági ellenőrzésen,majd vártunk vagy fél órát és megérkezett a gépünk. Nem maradt el a boardingosok részéröl a böröndök méretezése és súlymérése sem. MI már rutinosak voltunk,mert a kapu nyitása elött úgy alakitottuk ki a böröndök sulyát,hogy egyik se legyen 10 kg-nál több. Volt akin két melltarto,3 polo,két nadrág volt,amit a pozsonyi reptéren levetettek a lányok. Inkább túlöltözik ilyenkor az ember,minthogy 35Ł-ot vagy €-ot kelljen a csomagfeladásért fizetni. Dalma ismételten bevette a gyogyszert- és ennek köszönhetöen semmi baj nem volt az ut során. Kb.egy órát töltöttünk Pozsony repterén,majd a 61-es busszal kimentönk a Hlavnia Stanica-ra,ahol megvettük a vonatjegyeket 85€-ért Kassára. Most már rutinosabbak voltunk, ugyanis 2 fülkét foglaltunk el,de sajnos voltak helyjegyesek,akiknek a mi fülkéinkbe szoltak a jegyeik, igy nem utaztunk oylan kényelmesen. Egy idö után kerestünk üres fülkét és elfoglaltuk, onnantol kezdve kicsit pihenhettünk. Hajnal negyed hatra értünk Kassára, ahol megint reggeli következett,az amerikai hot-dog. 06:13kor indultunk Kassáról Miskolc irányába,ahová 07:38kor meg is érkeztünk a gyermekek és a szülök nagy örömére.
Megcéloztuk a Baker Street-i metromegálló jegypénztárát és megvettük a lányoknak az aznapi napijegyet (child fare:2Ł) és nekem az Oystert (3Ł) és kétnapi 1-4 zónára szóló Travel Cardot töltöttünk rá (6,30 Ł)- jobban mondva Eszter kommunikált majdnem mindvégig a londoni tartózkodásunk alatt. Két metromegállót mentünk,majd a Paddingtonon megvettük a lányoknak a másnapi kártyát is. Aztán megkerestük a 13-as vágányt ( nagyon kint van a fenében),felszálltunk a vonatra és két megállót megtéve megérkeztünk Southall állomásra. Tudtam,hogy jártam már erre- mert nagyon ismerős volt a környék. A megálló neve hindu nyelven is fel volt tűntetve- nem is csodálkoztam azon,hogy a várakozók többsége indiai,pakisztáni illetve bangladesi volt.Az állomás épületéből kiérve rögtön megláttuk a szállónkat,mivel egy közeli többemeletes ház kék-sárga-piros szinre volt festve-és nem volt nehéz kitalálni hogy az a szálló.Igenám,de sehogyan sem tudtunk bemenni a recepcióra,hiába csengettünk. Aztán mit ad Isten, a szomszédos fodrászüzletből kiugrott egy srác és már szaladt is a segitségünkre. Meglepődve tapasztaltuk,hogy számzáras a bejárati ajtó.De nem csak ez volt a meglepetés,hanem az is,hogy három ajtón is át kellett verekedni magunkat ahhoz,hogy bejussunk a "hallba". És csak akkor nyilt a követlező ajtó ha az előzőt bezártuk és megadtuk az újabb 4 jegyű kódot. Érdekes volt ahogy hatan hatalmas bőröndökkel egy 2x2 méteres helyiségbe bezsúfoltuk magunkat,ajtót bezártuk ,nyomtuk a kódot és mehettünk a második helyiségbe, majd ugyanezt eljátszva mehettünk át a harmadik ajtón is. A körülbelül 35-40 éves srácot, aki segitett nekünk bejutni a szállóba Enikő elnevezte Ali babának,innentől kezdve így hívtuk őt. Szóval: Ali baba megkérdezte kik vagyunk és mi szél hozott erre minket.Miután megmutattam a szobafoglalásról szóló dokumentumot, közölte,hogy sajnos hiába foglaltunk két darab 3 ágyas szobát,csak 1 darab üres triple áll a rendelkezésre és egy négyágyas áll üresen. Mondtam neki,hogy bánja kánya,nem érdekes,csak mutassa,mert Dalma szeretett volna már végre lepihenni. Végülis nem ért váratlanul minket,amikor minden folyosón számzáras ajtóba ütköztünk (még a wc és a fürdő ajtaján is számzár volt). Ali gyorsan vette az akadályokat-és felvezetett minket a másodikra. Ott volt a négyágyas szoba, ahová Dalma,Martina ,Enikő és Timi elszállásolta magát.Eszterrel nekünk jutott a háromágyas szoba. A szobában volt 3 ágy, egy mosdó,hütő és egy beépitett szekrény.Ali megmutatta a konyhát,azt mondta használhatjuk nyugodtan. Nekem ez gyanús lett,miután az ajtóra az volt kiírva: Staff only -vagyis csak a személyzet használhatja. A srác elmondta,hogy 8 és 9 között van a reggeli- tehát próbáljunk meg időben ott lenni,ha kajálni akarunk. A tájékoztató után kipakoltunk, gyors zuhany és kaja következett- aztán felmentünk a lányokhoz és kitaláltuk,mit is csináljunk este. Dalma egyértelműen közölte,hogy őt hétökrös szekérrel sem lehet kivonszolni a városba,annyira rosszul van,hogy ki kell pihennie magát. A többiek persze menni akartak. Megbeszéltük,hogy nyugodt szívvel otthagyhatjuk Dalmát,mivel a szobaajtót kivülről csak a számzár ismeretében lehet kinyitni,belülről meg Dalma senki ember fiának nem fogja kinyitni.Szegény még a wc-re sem mert elmenni a távollétünk alatt,mert nem írta fel magának a kódot.Egy papirra volt csak felírva a kód,de azt Timi jó helyre eltette.Én meg paráztam,mert a nyakamat tettem rá,hogy Dalma szülei telefonálni fognak a leányuknak,hogy mi újság- és ett a fene,hogy mit fognak szólni a szülők,ha Dalma közli velük,hogy otthagytuk őt egyedül egy idegen országban ,egy idegen szállóban tök egyedül. Végülis én teljes biztonságban hagytam ott a gyerkőcöt,mert tudtam,hogy az Angol Nemzeti Bankba könnyebb bejutni a széfekhez,mint ebben a szállóban a recepcióig.
Gyorsan eltelt a negyed óra azzal,hogy a különböző gagyi mutatványosokat néztük.Egy arab-néger páros kukából kiszedett ,leeresztett pöttyöslabdával és üres kólás üvegekkel bemutatott "egyensúly-gyakorlatokkal" próbált kicsikarni a nézőktől pár fontot. Volt aki gitározott,volt olyan aki szines szalagokból kreált magának kutya jelmezt és semmi mást nem csinált, csak ült és tátogatta a száját. Nálunk mindenesetre nem értek célt. 13:15kor megérkezett a hajónk és felszálltunk rá. Beszálláskor az egyik alkalmazott megnézte a jegyemet,és mondta hogy OK. Az elindulás után jött a jegykezelő és csak rápillantot a jegyekre, annyit kérdezett meddig megyünk.Mivel volt mindegyikünknek Travel Cardja ,ezért 30%-os kedvezménnyel vehettünk a hajóra jegyet és természetes volt,hogy a végállomásig megyünk, ha már egyszer a Temzén hajókázunk használjuk is ki. Mivel a hajó az O2-ig ment,mi is ott szálltunk ki. Az O2 a Milleniumi Dómban egy hatalmas koncertterem. Ott van a Brit Zenetörténeti Múzeum is, ahová voucherünk volt. Gondoltuk,ha már ott vagyunk,benézünk oda is. De a pénztárnál közölte a hölgy,hogy hatunknak nem 6Ł-ot,hanem 44Ł-ot kér,mivel szerinte ez az akció március 7.-én lejárt. Persze hogy ilyen feltételekkel nem mentünk be- ki a franc fog kiadni 44Ł-ot egy gagyi múzeum megnézéséért. (Csak mellékesen megjegyzem :hazautazásunk után felvettem a kapcsolatot a múzeum menedzserével, email-ben elküldtem neki a linket ahonnan a múzeumi vouchert kinyomtattam- bizonyitván azt,hogy igenis március 31.éig meg van hosszabbitva az akció. Persze rögtön jött a levél,hogy őket erről nem tájékoztatták, mélységesen elnézést kérnek ,és ha még az idén arra járunk,tárt karokkal várnak.)
Kisvártatva megérkezett a gépünk, az elsőbbségi beszállókártyával rendelkezők mehettek fel elsőként a gépre- aztán a szemfülesebbjei,mint Eszter,aki a gép hátsó lépcsőjéhez szaladt és igy sikerült két sor széket lefoglalnia.Igy egymás közelében lehettünk egész utunk alatt. Miután még a várakozás ideje alatt Timi és Dalma bevette a rosszullét elleni gyógyszert, gondoltam ki fogják bírni az utat. Hát nem igy történt. Röviddel a landolásunk előtt Dalma rosszul lett és zacskó hiján a földön landolt a reggelije. Rögtön mellette termett Frederico nevezetű steward,aki Dalma segitségére sietett és feltakarította a piszkot. 
A landolásunk nagyon szépre sikeredett, gyönyörűen ,puhán érkeztünk a bitumenre- hála M.Phillip kapitánynak. Mi sem volt természetesebb,hogy előre küldtük Dalmát,hogy ő szálljon ki a gépből elsőként, szüksége volt a levegőre. Így Eszter a saját sporttáskájával és Dalma rózsaszín bőröndjével lelavirozott a gépről és mi is követtük őket. 35 perccel korábban érkezett a gép és egyébként is volt két óránk a londoni gép indulásáig, így mindenkinek szabad programja volt. A lányok kerestek egy zugot,Enikő és Dalma kimentek levegőzni,majd kajáltunk,aklimatizálódtunk, bőröndök súly és méretezése után elindultunk 11:30 körül a biztonsági kapu felé,hogy végre eljussunk Londonba. A biztonsági ellenőrzés során semmi gond nem volt- senkinek smemi nem sípolt be,a gyógyszerek bevétele után ismételten az elsők között szálltunk fel a gépre-és elfoglaltuk a szokásos 28 DEF,29DEF és 30 DEF sorokat. A gépen egyébként nem voltak sokan,igy tudtunk kettesével is ülni- persze kényelmesebb volt,mint ha nyomorogtunk volna. Timi rögtön elaludt,talán még a felszállást sem várta meg. A gyógyszernek köszönhetően Dalmánál is minden rendben volt,bár a leszállás annyira rosszul sikerült,hogy mindannyiunknak -majdnem- gondja akadt.
Kos szigetére Milano-Bergamo és Frankfurt Hahn repterekről lehet eljutni. Sajnos HHN reptér Budapestről való elérése 2009 januárjától nem megoldható,sőt áprilistól Pozsonyból sem. Marad tehát a jó kis Bergamo reptere,ahová a wizzair jóvoltából juthatunk el Budapestről H-SZ-P és V napokon, vagy Pozsonyból a Ryanair társasággal -vasárnap és szerda kivételével -naponta.
Kosz városa: A Dodekaniszosz szigetcsoport harmadik legnagyobb szigete. Rohamosan fejlődő, népszerű üdülőhely. Az egész sziget bővelkedik a különleges növényekben. Rengeteg a látnivaló, amely főleg a fővárosban, illetve annak környékén található. Derűs hely,vidám hangulata és oldottsága hamarosan hatalmába keríti a látogatóját. Még düledező olasz lakóházaiban is van valami dekadens báj. A rakparton a halászok árulják az aznap fogott halaikat. Meglepő hogy Kosz mennyire megmaradt görögnek annak ellenére hogy 1943-ig olasz fennhatóság alatt állt,majd 2 év német uralom következett, amikor is a britek kiűzték a szigetről a németeket.
Hippocrates fa-(Platanou tér) tövében áll egy török kút ami alatt a "Pán forrás" fakad.Ez a legrégebbi gyógyvízfeltörés a szigeten.A kút mellett áll a Loggia nevű török mecset,amit 1887-ben építettek.
Casa Romana 1933 és 1936 között tárta fel a régészeti osztály ,a terület 2381 m2, ezen látványosság jó példa arra,hogy megmutassa hogy a felsőbb osztálybeliek mennyire fényűző életet éltek. Az épitők ki akarták fejezni ezeken a házakon a jólét, a társadalmi helyzet és a jó izlésű díszítések révén (a Grigoriou úton van)-(2009-től ingyenesen látogatható).
St.Gabriel Ókeresztény Bazilika:a város mellett, egy parti úton található.hatalmas négyszögletes bazilika, a nyugati oldalán egy-egy hajó található. déli oldalán kisebb épületek maradványai láthatóak.az előszobát mozaikpadlók borították, a falazatot pedig márvány.
.jpg)
Parkolás. A parkolás ingyenes. A város széle azt jelenti, hogy kb 10 perces sétával el lehet jutni a kikötőig. A belvárosba egyébként sem érdemes bemerészkedni autóval, mert nagyon keskeny, és parkolót úgysem lehet találni.
A hatalmas kövekből emelt támfalban húsz boltív van, valamikor a kórház számára jelentős adományt adók szobrai álltak benne. A második szint a "szent terasz". Ezen a részen történtek a vallási gyakorlatok, meditációk és a hipnotikus kezelések. Újabb lépcsőket megmászva felérünk a következő szintre ahol az Apollón templomból megmaradt hét hófehér korinthoszi oszlopot láthatunk. Itt található a Néró szentély romja, amely nem a császárról, hanem a "szent vízről" kapta a nevét, melynek gyógyító ereje nagyon híres volt (A víz görögül neró). Újabb 60 lépcsőfok megmászása után felértünk a legfelső szintre, ahol valamikor a hatalmas alapterületű (35x20m) Aszklépios templom állt. Szinte semmi nem maradt meg belőle, de a közepén egy márványtáblába vésve IXPC felirat áll (jelentése: Krisztus), melyet kb. i.u. 150-ben készítettek. Gyönyörű a panoráma innen. Beláthatjuk a szentély területét, az erdőn túl Kos várost, és a tenger túlpartján lévő török partokat.
klarinét
Minden úgy kezdődött,ahogy lenni szokott:lányommal elindultunk Miskolcról Budapest Ferihegy reptere felé.Kissé hosszú, 3 órás vonatozással megérkeztünk a Keletibe,majd onnan 173-as busszal át a zugloi pályaudvarra,onnan pedig vonattal át T1-re. Sokaknak már ez az út is megterhelő lett volna,de szemünk előtt lebegett a végcél: Venezia Carnevale. Mivel járatunk 17:05kor indult, ráértünk. A táblán a gépünk érkezése 16:39-re volt kiírva. Tehát, megbeszéltük,hogy a 15:45ös indulás a biztonsági kapu felé-lesz az ideális.Annak rendje és módja szerint átsiklottunk a biztonsági ellenőrzésen,igaz voltak olyan egyének,akiknek nem ment olyan könnyen.A dokumentum ellenőrzésse után leültünk a 7-es kapuhoz,innen indult a gépünk.ami 16:07kor meg is érkezett. Hurrá! Örvendeztem,mert nagyon ki volt számolva az átszállási idönk. A gépünk bristoli érkezése (eredetileg) 18:45 volt,aztán át az útlevélellenőrzésen és szaladás a 19 órási 331-es Airport Expresshez,ami 19:45-re érkezik a Bristol Buszpályaudvarra, onnan pedig Londonba 20:00kor indul a busz. Ez volt a terv- gyengébb idegzetűeknek nem ajánlom ezt a rohanást :)
.jpg)
Mindenesetre nem minden gyönyörűségről sikerült képet csinálni,mivel a turisták gépeikkel probálták egymást megelőzve,behajolva,félrelökve szebbnél szebb képeket csinálni a Karnevál résztvevőiről.
Anglia első keresztény királya ,Ethelbert építtetett először templomot a mai székesegyház helyén 604-ben.Ez a fából készült körtemplom nem sokkal később leégett ,de hamarosan újat épitettek helyébe kőből.A vikingek ostromát ez sem állta nagyon. 
A régi székesegyházat 1087ben kezdték el építeni és amikor elkészült, a középkori Európa egyik legjelentősebb alkotása volt.Az 1666-os londoni nagy tűzvész után a középkori Szent Pál-székesegyház romjaiban hevert. Christopher Wren kapta a megbízást a katedrális újjáépítésére, de eredeti terveit nem hagyta jóvá a konzervatív főesperes és a káptalan. Wren grandiózus tervei azonban nem vallottak teljesen kudarcot, amit a felépült templom pompás épülete bizonyít. Wren márványsíremléke fölött a következő olvasható: "Lector, si monumentum requiris,circumspice" - Olvasó, ha látni akarod életművét,nézz körül.
Maga az építész már 78 éves volt,amikor fia, Christopher 1710ben elhelyezte az utolsó követ a központi kupolában.A templom építése majdnem 750 ezer fontba került. A pénzt jórészt a londoni kikötőbe érkező szén adójából szedték össze.
260 lépcsőt kell megmásznunk ahhoz hogy felérjünk,és további 270et,hogy élvezhessük a kilátást a kupola három karzatának legmagasabb pontjáról.
A székesegyház alapja latin kereszt. A Ludgate Hill felőli főbejárata elsősorban hatalmas arányaival, megnyugtató tagoltságával hat ránk. A lépcsősor felett kettesével álló korinthoszi oszlopok tartják a timpanont, melynek domborműve Szt. Pál megtérését ábrázolja – azt a pillanatot, amikor Saulusból Paulus lett.
Bár a Westminster apátság több országos rendezvénynek ad helyet,a Katedrális is rendkivül híres. Itt helyezték örök nyugalomra Churchill-t 1965-ben ,Károly herceg pedig itt vette el feleségül Lady Diana Spensert 1981ben.
A főhajóba lépve középen először a Szent Pál Őrszolgálat emléktábláját fedezhetjük fel. A szolgálat önkéntes tűzoltóinak köszönhető,hogy a székesegyház átvészelte a Ii. világháború kataklizmáját.
Alfred Stevens 1855-75 között készítette el a Wellington-emlékművet,mely a főhajó bal oldali részében található.A herceg lovasszobra 1912ben kerülhetett a helyére.korábban a főesperes nem járult hozzá a szobor elhelyezéséhez.
Honlap: 
Honlap: 
(ekkora sor kígyózott,amikor én ott voltam)
